A rendszerváltás és a kisebbségi kérdés Közép- és Kelet-Euróbában

Azokban az országokban, ahol nagyobb kisebbségi közösségek is éltek, szinte azonnal a felszínre került a korábban háttérbe szorított, meghaladottnak – és főképp megoldottnak – tekintett nemzeti kérdés. Pedig az korántsem tűnt el, sőt az 1980-as évek végére egyre láthatóbbá vált számos kezeletlen probléma és feszültség, amelyeket sokszor maguk az uralmon lévő állampártok éleztek ki, mint például a romániai vagy bulgáriai nemzeti kommunista rezsimek esetében. Az igazi fordulatot azonban a demokratikus szabadságjogok érvényesülése hozta – az új körülmények között a kisebbségi kérdés újra nyíltan jelent meg, majdnem olyan intenzitással, mint az első világháború után. Így a rendszerváltások egyik meghatározó kísérő jelenségévé vált. Mégpedig anynyira meghatározóvá, hogy a politikai, társadalmi és gazdasági struktúrák átalakulásával egy időben feszegetni kezdte az állami kereteket is, sőt, nem egy esetben teljesen szét is zilálta azokat.

De még ott is, ahol ez nem következett be, újra kellett definiálni a többség és kisebbség viszonyát, az együttélés módját. Továbbá komoly mértékben befolyásolta a külpolitikai helyzetet és a nemzetközi kapcsolatok alakulását is. Az államszocializmus lebontásának-felváltásának egyaránt megvoltak a közös, a térség nagyobb részére érvényes vonásai és egyedi jellegzetességei. Ha a volt keleti blokk országainak 1989 utáni fejlődését – nem túl eredeti hasonlattal élve – egy futóversenyhez hasonlítjuk, akkor azt látjuk, hogy bár az egyes államok ugyanazon a rajtvonalon álltak – az azonosság az államszocialista berendezkedés jellegéből következett, az újonnan megválasztott kormányok pedig szinte ugyanazokkal a nehézségekkel találták magukat szembe a gazdasági és politikai szerkezetváltás során –, de a versenyzők állapota és kondíciója jócskán különböző volt: más és más helyzetben érte a rendszerváltás például Csehszlovákiát, Magyarországot vagy Litvániát, de a hatalomváltás is másképp zajlott le például Bulgáriában vagy Romániában. Az eltérések nem csupán az adott, konkrét körülményekből (pl. a gazdasági helyzetből, a nemzetközi konstellációból) vagy az egyes rendszerek sajátosságaiból fakadtak, hanem a különböző társadalmi, politikai és kulturális hagyományokból is. Ezek a különbségek pedig nagyban befolyásolták a kisebbségi törekvésekhez való viszonyulást – és végeredményben a kérdés kezelésének sikerét vagy kudarcát is.

Általános érvényű megállapításokat azonban nem könnyű tenni, hiszen ha megnézzük az egyes példákat, egy sor ellentmondásra bukkanunk. És eltérő lehet a fejlemények megítélése is, például annak függvényében, hogy milyen – többségi vagy kisebbségi – szemszögből vizsgáljuk azokat. Az értékeléshez mégis kínálkozik néhány támpont. Meghatározónak bizonyult például az egyes közösségek státusa és aránya – azaz hogy többé-kevésbé egyenrangúnak tekintett, nagyobb nemzetek közötti viszonyról volt szó, mint például Csehszlovákiában vagy Jugoszlávia tagköztársaságai esetében, vagy többségi-kisebbségi viszonyról, mint például szlovák–magyar, szerb–albán vagy bolgár–török vonatkozásban. Idetartozik az előzmények megléte vagy hiánya is – azaz hogy voltak-e olyan keretek, amelyekre a diktatórikus berendezkedés bukása után lehetett támaszkodni (még ha adott esetben csak papíron létező vagy időközben megszüntetett jogokról volt is szó). Jugoszláviában például a Vajdaság autonómiája, a romániai magyarság esetében pedig a kisebbségi kérdés változatos kezelése (a kisebbségvédelmi szerződéstől a székelyföldi Magyar Autonóm Tartományig) szolgálhatott hivatkozási alapul. Ugyancsak rendkívül fontos volt, hogy az újonnan hatalomra került – vagy hatalmon maradt – elitek milyen mintákhoz nyúltak-nyúlhattak vissza, egyrészt a politikai intézmények újjáalakítása, másrészt az új berendezkedés ideológiai legitimációja tekintetében. Általában a kommunista hatalomátvétel előtti rendszerek kínálkoztak követendő példának. Ám ezekkel az volt a baj, hogy a második világháború előtt és alatt kevés jól működő, valóban demokratikusnak számító berendezkedés volt a térségben. Ráadásul a kisebbségi politika terén ezek meglehetősen merevnek bizonyultak, így a kisebbségi kérdés a korszakban végig a feszültségek és konfliktusok egyik forrása maradt.

Az eredmény közismert: a nemzetállami ideológia nacionalista, rasszista vadhajtásai végül egész népeket sújtó tragédiákhoz vezettek, a holokauszttól a kitelepítésekig és jogfosztásokig. Ezeknek a kétes és gyakran idejétmúlt mintáknak a felelevenítése történelmi sérelmekkel és kölcsönös bizalmatlansággal társult – ez magyarázza például a baltikumi oroszok sokáig rendezetlen státusát, a romániai interetnikus feszültségeket vagy a délszláv polgárháborúk számos momentumát. A nemzeti-nemzetiségi kérdés kiújulásával napvilágra kerültek a korábbról már ismert ellentmondások is: a nemzeti önrendelkezés elve ütközött az állami szuverenitáséval, és nem egyszer keresztezte egymást az állampolgári és a nemzeti elv is.

A centralizált államberendezkedés hagyományainak köszönhetően a térség ún. nemzetállamainak többségére érvényes, hogy a politikai elitek mindmáig elutasítják – méghozzá időnként hisztérikus módon – az autonómiát (különösen a területi jellegű önkormányzatot), mint a kisebbségi kérdés megoldásának egyik lehetőségét, féltve az állam egységét (és természetesen saját befolyásukat). Bár az etalonnak tekintett Nyugat-Európában az autonómia jó néhány formája sikeresen működik, közben azokra az államokra hivatkoznak, amelyek szintén elvetik ezt a módszert.

De más párhuzamokra is felfigyelhetünk – a baltikumi oroszajkúak helyzete a rendszerváltás-függetlenedés után például több vonatkozásban is emlékeztet a székelyföldi románokéra, mint ahogy az 1980-as évek végén kialakult bolgár-török feszültségek is az akkori magyar-román viszonyt idézik. Sajnos a közös vonások között kell megemlítenünk azt is, hogy mindeddig nem születtek jó válaszok a Közép- és Kelet-Európában élő, az integráció más-más fokán álló romák problémáira, aminek következtében az ún. „cigánykérdés” napjainkra a térség egyik legégetőbb – főképp szociális – kihívása lett.

Ugyanakkor számos kérdés továbbra is nyitott: például hogyan értékelhetjük a külső beavatkozásokat? Hiszen tagadhatatlan, hogy a nagyhatalmak egyrészt stabilizáló, közvetítő tényezőként léptek fel (gondoljunk itt az euroatlanti integrációs követelményekre) vagy a kirobbant konfliktusok rendezőjeként, ám az ellentéteket néha inkább csak befagyasztani, mintsem megoldani tudták (mint Bosznia-Hercegovinában vagy Koszovóban, igaz, Macedónia esetében ennek az ellenkezőjére is van példa). Továbbá, hogy az ellentétek elmérgesedésében, illetve békés rendezésében mekkora szerepet játszottak az egyes nemzeti közösségek – legyenek azok többségiek vagy kisebbségiek – hagyományai és politikai kultúrája, politikai elitjük és értelmiségük víziói, a kulturális-civilizációs különbségek, és mekkorát a különféle, gyakran a háttérben meghúzódó hatalmi vagy gazdasági érdekek, továbbá a nemzetközi politikai-gazdasági erőviszonyok alakulása? 

Jó néhány összefüggés, ok és összetevő azonban még csak sejthető, nem beszélve egyes történések közép- és hosszú távú következményeiről… A kérdések megválaszolását és a törvényszerűségek feltárását csak az 1989 óta tartó időszak kiegyensúlyozott értékelése teszi majd lehetővé, amihez viszont elengedhetetlenek a folyamatok összességére és a térség egészére kiterjedő alapos összehasonlító vizsgálatok. Ehhez kíván hozzájárulni írásaival a LIMES Rendszerváltás és a kisebbségek című melléklete. 

Szerző: Zahorán Csaba