A szlovákok és magyarok meghasadt közös múltjáról (és jelenéről)

Rövid bevezetőjükben maguk így vallanak: „Az alapítvány első komoly vállalkozása ez a könyv, amely a szlovák–magyar párbeszédhez kíván hozzájárulni: szerzői a szlovák történelemszemlélet azon pontjaira kívántak reflektálni, amelyek valamilyen szempontból a magyarokat is érintik.” A kötet inkább a szlovák olvasóknak szól, de reméljük, hogy a magyarországi magyarokhoz is széles körben elér. Ez annál fontosabb lenne, mivel a közös történelemről szóló, ritka párbeszéd alapvetően zárt ajtók mögött – a szlovák–magyar történész vegyes bizottságban – zajlik, ha zajlik. Annak eredményeiről vagy eredménytelenségeiről vajmi keveset tudunk. Pedig nemcsak illene tudni, hanem tudnunk is kellene.

 

Ez azért lenne fontos, mert a múltról és jelenről szóló szlovák–magyar párbeszéd nélkül e két szomszédos nemzet viszonya a jelenben, mindennapi életünket befolyásolóan beteges és feszült. Aki tehát a szlovák–magyar párbeszédet szorgalmazza, a kétoldalú viszony múltjának és jelenének megismeréséhez a békítésbékülés szándékával szeretne hozzájárulni, azt csakis dicséret és köszönet illeti. A kezdeményezés motorja Kiss Gy. Csaba volt, aki évtizedek óta hangsúlyozza a térségbeli nemzetek és társadalmak megismerésének fontosságát, most pedig – a jelek szerint – a cél érdekében iskolát is teremtett. Egyetemi oktatói munkásságának e gyümölcse akkor érhetne be, ha a párbeszéd valóban elindulna – azaz a szlovák fél is széles körben reagálna, és mindez nem maradna abba addig, amíg a magyar s a szlovák nyilvánosság előtt nem tisztázunk minden feszültséget okozó nézeteltérést és különbséget. Mindenesetre a recenzenst örömmel tölti el a tudat, hogy van olyan értelmiségi csoport, amelyik szorgosan munkálkodik azon, amit e problémakörben maga is mindennél fontosabbnak tart.

 

Az összeállítás első tanulmánya, amely egyébként a kötetben megvizsgált összes probléma lényegét is megfogalmazza, reményt keltő: annak reményét sugallja, hogy szlovák oldalon is van (vagy lesz) fogadókészség. Roman Holec, a pozsonyi Komenský Egyetem oktatója és történésze ajánlja a szlovák olvasók figyelmébe a kötetet (helyesebben a kötet megjelent szlovák fordítását). Mivel a szlovák professzor nemcsak a könyv szándékának és tartalmának a lényegét, hanem a célját is kitűnően megfogalmazza, időzzünk el a bevezető tanulmánynál, amely egyúttal nagyra értékelendő vélemény-nyilvánítás is. Holec arra biztatja a történészeket, hogy tisztázzák egymás között a kérdéseket. Néhány mondatban a saját véleményét is felvázolja. Arról ír, hogy mit jelent a „közös múlt”. Úgy véli: a „közös” azt jelenti, hogy mindkettőhöz tartozik, és mindkettőnél ugyanaz, ami ez esetben nem teljesen fedi a valóságot. „A közös múlt szlovák–magyar viszonylatban valójában nem ugyanúgy illeti meg a két oldalt. Van, ami az egyiké, van, ami a másiké, van, ami felett pedig vitatkozunk, hogy kit illet meg inkább.” Holec szerint a közös nem azonosat jelent, hanem éppen ellenkezőleg: mindenki a maga módján értelmezi azt, és nem egyszer ugyanazt a dolgot teljesen eltérő előjellel magyarázzák. „Néha már egyenesen úgy tűnik, mintha két párhuzamos múlt létezne. Főképp, amikor mindenki tudatosan csak szemezget belőle.”  A szlovák professzor tökéletesen fogalmazza meg a két történelemszemlélet és történelemértelmezés különbségeit. De azt is megjegyzi, hogy egyik fél hozzáállása sem „egészséges”: „Az egyik társadalom mintha szó szerint történelmének betege lenne, időnként hipochonder módjára, de anélkül, hogy kúrálná magát. A másik pedig attól szenved, hogy teljesen közömbös történelme iránt, és egyáltalán nem törődik saját – ebben a tekintetben minden bizonnyal beteges – lelki-egészségi állapotával. De  mindketten ignorálják a kezelést, jóllehet mindkettőjüknek rendkívül nagy szüksége lenne rá.” Olvasatomban az első eset a magyar társadalomé, a második a szlováké. Így tehát nem véletlen, hogy Holec megállapítja: a közös múlt ebben az esetben csak mítosz. A hiba bennünk van: az emberekben, az elitekben, a politikusokban, a történészekben. „Ezer (állítólagosan) közös évre már lassan száz teljesen szétválasztott év jut.” A szlovák professzor szerint (és ezzel egyet is kell értenünk) ahhoz, hogy csatlakozhassunk a magyar-szlovák közös múlt értelmezéséhez, az erről kialakítandó párbeszédhez, mindenképpen alaposan ismernünk kell a másikat, annak nyelvét, mert ez elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy értői legyünk a problémának.

 

A kötet javára írja, hogy a fiatal magyar történészek mindegyike bizonyította ilyen irányú ismeretét és azt is, hogy a közös múlt értője. Holec számára teljesen újként hatnak a magyar fiatalok szövegei, „mert mentesek attól a törekvéstől, hogy szerzőjük meggyőzze a másikat saját igazságáról, vagy ha ez nem megy… akkor egyszerűen ignorálja őt.” Azon ritka szlovákok egyike, aki szerint a párbeszéd ily módon felkínált lehetőségét szlovák oldalon nem lenne szabad elszalasztani. A felvetett témákat „puskaporos” témáknak tartja. Sokféle társadalmi csoport „élősködik” rajtuk, köztük azok a politikusok, értelmiségiek, történészek is, „akik számára a nacionalizmus gondolkodási mód vagy diagnózis”. Mindezt mindkét oldal nacionalistáira érti.

 

A kötet szándékát és lényegét Holec professzor a következőképpen foglalja össze: „az esszé-stílusú szövegek komoly kérdéseket tesznek fel, sztereotípiákat, előítéleteket és problémákat neveznek meg, és itt-ott talán választ (is) keresnek”. Ezt ő túl soknak tartja, mert mindegyik egymagában is könyveket tesz ki. Szerinte a legfontosabb az a felhívás, amit a kötet a szlovák gondolkodásmód felé, a továbbra is uralkodó szlovák diskurzus felé intéz. A magyar fiatalok kísérlete ez arra, hogy alkotó párbeszédbe egyesítsenek két monológot. A szerző saját társaihoz és tanítványaihoz intézi szavait, amikor leírja, hogy a vélemény- és nézetkülönbségek ellenére nem egyoldalúságról és elfogultságról van szó, hanem eltérő értékekről, kritériumokról és prioritásokról. (Példának hozza a kötetben többször szereplő Apponyi Albertet, Grünwald Bélát és Eduard Benešt.) Saját szakmai közegéről vall, amikor felveti kétségeit: hol vannak a szlovák történészek, akik ugyancsak arra törekednének, hogy megértsék a másik gondolkodását? Hol van az a készség, hogy lemondjanak hosszú ideje meggyökerezett sztereotípiákról és előítéletekről? Hajlandóak (és képesek) vagyunk-e elfogadni a párbeszédre való felhívást? Azt is bevallja, hogy neki is vannak előítéletei. A szlovák professzor (a recenzens helyett is) értékeli a fiatal szerzők szellemi teljesítményét. „Igaz, még mindig megnyugtathatjuk magunkat azzal, hogy az előttünk lévő fejezetekben nincs eléggé felhasználva az összes szlovák érv, és hogy a szlovák gondolkodás nem mindig olyan, ahogy azt a szövegből gondolhatnánk. Még mindig érezni lehet, hogy a szerzők erősebbek a magyar szakirodalomban és a magyar tudományos diskurzusban. Még nem használták fel minden területen a legújabb szlovák irodalmat.” Nem felejti el, hogy a kötet a szlovákok felé irányuló magyar felhívás párbeszédre, ezért megjegyzi: a magyar szerzők nem helyettesíthetik teljesen a szlovák partnert a párbeszéd során. De ő maga sem biztos abban, hogy a szlovák fél hajlandó és képes lesz elfogadni a magyarok felhívását. Az eddigi jelek szerint ugyanis szlovák oldalon még senki sem fogadta el azt, a szlovákok egyelőre csak ismerkednek a kötetben olvasható szövegekkel. És senki sem garantálja, hogy beszállnak majd a párbeszédbe. 

 

A professzor is észrevette, hogy az egyes esszék korlátozott terjedelme és a témák sokfélesége miatt a szövegek leegyszerűsítettek, és akadnak bennük hibák és hiányosságok is. De azt is felismerte, hogy a kötet lényege nem az egyes kérdések, témák alapos kidolgozása (amit a szerzők is többször hangsúlyoznak), hanem „a nyílt és építő párbeszédre való törekvés”. E kötetnek pedig ez az egyik fő értéke. A másik az, hogy vállalkozott arra, ami már régóta hiányzik: egybegyűjtötte a szlovák-magyar közös múlt fő problémáit. Holec kifejti: ő úgy gondolta, hogy a magyar nacionalizmus a fiatalabb nemzedékekre már nem lesz hatással, és most (a revizionizmus és irredentizmus kíséretében) újra itt van a magyar fiatalok között. A magyarok azok, akik „belebetegedtek” a történelembe, a nacionalizmusuk „genetikailag kódolva van, nemzedékről nemzedékre öröklődik”. Ezért tartja nagyon fontosnak, hogy magyar fiatalok vállalkoztak arra, hogy a szlovákokat párbeszédre invitálják. A kötetben szereplő fiatal magyar történészek olyan témákat hoznak elő, amelyek többségéről a magyar történelemkönyvek és a tankönyvek sem írnak. Ezért Holec azt ajánlja a szlovákoknak (és talán a magyaroknak is), hogy olvassák végig a könyvet, aztán beszélgessünk róla. 

 

A kötet „mindenese” Kollai István, sok írás szerzője és az egész kötet összeállítója, szerkesztője. (Megjegyzendő, hogy szerkesztői feladatát nem látta el megfelelően, mert a szövegekben, még a sajátjaiban is, súlyos nyelvhelyességi és nyelvtani hibák hemzsegnek.) Kollai először sorra veszi azon fogalmakat, elnevezéseket, amelyek a szlovákokat irritálják, és amelyeket a magyarok a szlovákok által lakott területre alkalmaznak. Megmagyarázza a szlovák olvasóknak a latin, a magyar, a szlovák kifejezések közötti különbségeket (pl. hungarus, magyar, uhorský, maďarský), a haza, a terület, a Felvidék és Felföld szavak jelentését. Megjegyzi, hogy nemcsak a szlovák köztudat van híján a magyarokra és a közös múltra vonatkozó objektív ismereteknek, hanem a magyaroknak is szegényesek az ismeretei a szlovákság múltjáról és jelenéről. Azt is hangoztatja, hogy nem múlt feledésre van szükségünk, hanem a múlt tisztázására. Eközben ne a sérelmeinket hangoztassuk, írja, hanem tudatosan beszéljük meg, beszéljük ki, és beszéljük át ezt a közös múltat. A szlovák-magyar közös múlt összevetésének fejezete (Lagzi Gábor - Kollai István) röviden párhuzamba állítja a magyar és a szlovák köztudat régmúltról alkotott képét, bemutatja a középkori Magyarországra vonatkozó magyar történelemszemléletet, összeveti a magyarok és szlovákok hungarus-tudatát, az államalkotó tudatok és a régmúlt értelmezéseinek különbségeit. Nem feledkezik meg az etnikumok érintkezéséről, a magyar nyelv szlovák-szláv jövevényszavairól, a régmúlt demográfiai viszonyairól, a földrajz és demográfia kölcsönös viszonyáról. Amellett, hogy értelmezi a magyarok azon félelmét, miszerint „egyedül vagyunk”, azt is megjegyzi – a kötetben számos alkalommal –, hogy a magyarok a szlovákokat a közös évszázadok során előbb jóindulatúan, majd később lenézően ignorálták. De megjegyzi, hogy az etnikai viszonyokat nem tekinthetjük a 19. század nacionalizmusának szemszögéből, nem vetíthetjük vissza a jelent és a közelmúltat a régmúltba, mert akkor hamisan értelmezzük azt.

 

A további írások a közös történelem közös jegyeit is felvázolják: sokat írnak a kétnyelvűségről, a két nyelven alkotó, mindkét nyelvi kultúrát gazdagító személyiségekről. (A „felföldi két- vagy többnyelvűség élő és természetes jelenség volt a vizsgált időszakban”.) E „pozitív jelenségek lényegében sem a magyar, sem a szlovák köztudatban nincsenek jelen, pedig a középkori kultúrában látványosan megnyilvánul a magyar-szlovák sorsközösség” - olvashatjuk.

 

Első írása végén Kollai István megállapítja, hogy a feudális magyar állam összességében egyik népet vagy nemzetet sem privilegizálta a másik rovására. Így természetesen nem is beszélhetünk a szlovákság valamiféle elnyomásáról. A Magyar Királyság adta a szlovákoknak a környező szláv népektől való elkülönüléshez, az önálló fejlődéshez, az egységes nemzetté váláshoz szükséges politikai keretet. Így az egykori Magyarország történelmét a szlovákok is magukénak érezhetik, különösen azt az első nyolcszáz évet, amely nemzetiségi feszültségek nélkül telt el.

 

Sályi Lőrinc a multikulturális magyar nemzetről ír, annak is két kiemelkedő példájáról: a 18. századi Rákóczi-szabadságharcról, illetve Bél Mátyásról. Részletesen felvázolja a szlovákok részvételét a felkelésben (ők voltak a „tót kurucok”). Azt igazolja, hogy mindkét oldalon voltak szlovákok és magyarok is, továbbá erőltetett és hamis az a felfogás, miszerint volt különálló magyar és szlovák nemesség. Hosszan idéz Rákóczi irataiból, különösen a tót pátensből, összefoglalva azt, amit a magyar történettudomány erről összegyűjtött. Ebben az időszakban is igazolva látja a kétnyelvűséget. Idézi Käfer István azon megjegyzését, miszerint a Rákóczi-korról nem született átfogó szlovák értékelés. Hangsúlyozza az akkori multikulturalizmus értékeit és erősségét. Bél Mátyás példáját is felhozza, kiemelve hungarus-tudatát. Hangsúlyozza, hogy a magyarok elismerik kettős kötődését (mint ahogy Zrínyi Miklós horvát-magyar kettős kötődését is), így a szlovák-magyar viszonyban Bél Mátyás az összekötő kapocs szerepét játszhatná a jövőben.

 

Demmel József történész – aki ugyancsak több tanulmány szerzőjeként szerepel a kötetben – annak a közösségi identitásnak a fejlődési folyamatát tekinti át, amelyben a 19. század elején a hungarus-tudatból magyar tudat lett. Felvázolja, hogy miként alakultak át ebben az időszakban a kollektív identitások nyelvi-kulturális alapú identitásokká a Kárpát-medencében. A területi alapú patriotizmus és a nyelvi alapú nacionalizmus összeütközését kíséri figyelemmel. A hungarus nemesség II. József nyelvi és egyéb rendeleteivel hadakozva, 1792-ben az iskolákban kötelezővé tette a magyar nyelv oktatását. A natio Hungarica nemzetfogalma itt változott meg. Demmel József kifejti, miért vált magyarrá a nemesség és az értelmiség (azért, mert ez a társadalmi előrelépés feltételévé vált). A szlovák köztudat ettől kezdve tartja számon az asszimilált szlovákokat, az „elfajzottakat”, a „renegátokat”. A hungarus patriotizmus bomlási folyamatának bemutatása kapcsán sor kerül a reformkor első évtizedének áttekintésére is. A szerző ennek során értelmezi azt is, hogy miért fordult olyan sok szlovák az 1861-es Memorandum ellen, amely pedig szlovák nemzeti igényeket fogalmazott meg a magyar politika és a bécsi udvar felé. (A Memorandumot ellenző szlovákok között sokan voltak, akik nevüket szlovákul írták alá.)

 

A következő írás (szintén Demmel József tollából) Petőfi, Széchenyi és Kossuth magyarságával foglalkozik. Petőfi és Kossuth szlovák területről származtak, szlovák ősökkel, így a szlovák köztudat „elfajzottaknak” tartja őket. A szerző Petőfiről megállapítja, hogy felmenői evangélikus szlovákok voltak, de a kisgyermek Petőfi anyanyelve magyar volt, amibe szlovák szavakat is kevertek. Élete végéig megőrizte szlovák nyelvtudását. Miután a szerző felvázolja Petőfi magyarrá válásának folyamatát és okait, megállapítja: a magyar nemzettudatban a költő szlovák származása magától értetődő, viszont érzelmileg semleges tény. A magyarok Petőfi-képe nem hordozza magában azt a feszültséget, amit a szlovák embernek Petőfi kapcsán fel kell dolgoznia önmagában.

 

A másik szlovák származású magyar „jakobinus”, Kossuth talán még Petőfinél is fájóbb lehet a szlovákoknak, hiszen Kossuth utasította vissza a szlovák nemzeti igényeket 1848-1849-ben. A turóci nemes a két kötődés közül a magyart választotta, ám családjában maradt olyan Kossuth, aki a szlovák nemzeti mozgalom mellett tette le voksát. A Kossuthok közül Lajos a szlovák nemzetet sem ismerte el, sőt, a szlovák nemzetébresztőket 1848-ban köröztette, és közülük néhányat börtönbe is záratott. A szerző azonban megjegyzi, hogy Kossuth később, a száműzetés időszakában, revideálta saját nézetét, és tervezetben kívánta rendezni a magyarországi nemzetiségekkel való viszonyt. Ezt a szlovák történetírás nem szokta vele kapcsolatban megemlíteni.

 

Demmel József következő írása a szlovák-magyar viszony múltjának egyik fontos területét, a feszültség és szembenállás első igazi állomását, az 1848-as évet vizsgálja meg. Ezt azért teszi, mert a forradalom gyenge pontja végig a nemzetiségi kérdésben elfoglalt hivatalos magyar álláspont volt. Írása elején a szerző felteszi a kérdést, hogy van-e külön szlovák és külön magyar negyvennyolc? A válaszadás során bemutat néhány szlovák életrajzot (Samuel

Ferjenčík, Ján Palárik, Eugen Gerometta, Karol Holuby), amelyek arra intik az olvasót, hogy óvakodjon a sommás következtetések levonásától. A felvázolt életutak tragikusan végződtek; 1848-ban mindannyian eltérő eszközöket választottak nemzetük sorsának jobbra fordítása végett. A szerző azt a következtetést vonja le, hogy 1848-ban a két nemzeti mozgalomnak nem kellett volna szükségszerűen egymással szembefordulnia. Mégis polgárháború tört ki, és

megfogalmazódott a szlovákok (és a többi nemzetiség) különválásának gondolata is. 

 

Ismét Demmel József következik a „Tót atyafiak” és „véresszájú pánszlávok” című írásával. Ebben azt tekinti át, hogyan viszonyult a magyar politika és közvélemény a szlovákokhoz, a szlovák nemzeti mozgalomhoz. Mint írja, két csoportra osztotta őket: az egyikbe a tót atyafiakat, a galamblelkű szlovákokat, a másikba pedig a nemzeti érzelmű és ezért harcolni is képes szlovákokat sorolta, akiket az orosz birodalom és más szlávok által feltüzelt, véresszájú pánszlávoknak tartott. Őket üldözendőknek kiáltotta ki, s ezt törvénybe is foglalta; pánszlávizmus vádjával több szlovák nemzeti érzelmű vezető került börtönbe. A szerző mindkét csoport jellemzőit bemutatja. A legtöbbet a pánszlávizmussal és a szláv kölcsönösséggel foglalkozik, megmagyarázva a szlovák olvasóknak, hogy miért tartott ettől a magyar nemesi politika. Leszögezi, hogy a szlovák–magyar viszonyt 1918-ig megterhelték ezek a szlavo- és ruszofóbiák. Megállapítja: a szlovák nemzeti mozgalom létezéséről a korabeli magyar társadalom nagy része nem vett tudomást. Demmel áttekinti a „tótozás” jelenségét, a magyar nyelvben elfoglalt helyét. Nem hangsúlyozza kellőképpen annak lenéző, lekicsinylő, becsmérlő szándékú továbbélését, és nem érzékeli az azzal szembeni szlovák túlérzékenységet.

 

A következő írás a dualizmus kori magyar nemzetiségi politikával foglalkozik. Címe A magyar állameszme bűvöletében, szerzője pedig Zahorán Csaba. A kötetben ez a legalaposabb, legösszefogottabb, legjobban átgondolt írás, és ami nem elvetendő, nyelvtanilag, nyelvhelyességileg is a leghibátlanabb. Zahorán áttekinti a kiegyezés utáni nemzetiségi politikát, amikor a szlovák nemzetiség sorsa teljes mértékben a magyarok kezébe került. Ez a szigorú, kérlelhetetlen tanulmány összegyűjti mindazokat a jogos vádakat, amelyeket a szlovák nemzettudat az asszimiláló nemesi magyar politikával szemben számtalanszor megfogalmazott, és amelyek következményei máig hatnak. Sorra veszi a kisebbségi kérdés terén elkövetett magyar bűnöket a modernizáció, a nemzetiségi törvény, az állam magyarosítása és az asszimiláció által, részletezve a nyelvi és politikai jogokat megvonó törvényeket, különösen az Apponyi-féle törvényeket. Szerinte a korszakban a sovinizmus kormányprogrammá vált. A nemzetiségi kérdést a századforduló Magyarországa egyik legkomolyabb problémájának tartja, amely szerinte is az ország elementáris szétbomlásához vezetett.

 

A közös történelmet magyarázó írások sorát ismét Demmel József folytatja, amikor a dunai mikrokozmoszról ír. A kifejezést Németh Lászlótól kölcsönzi, és azokról a magyar gondolkodókról emlékezik meg, akik hajlandók voltak figyelembe venni, hogy az országban éltek más nemzeteknemzetiségek is. A hosszú 19. század néhány olyan értelmiségi politikai életútját vázolja fel, akik foglalkoztak a kisebbségi kérdéssel. Wesselényi Miklós, Szemere Bertalan, Teleki László, Báró Eötvös József, továbbá a közülük is kiemelkedő Mocsáry Lajos és Jászi Oszkár, valamint Ady Endre tevékenysége azt igazolja, hogy bár kevesen, de voltak néhányan olyanok is, akik észrevették az ország legnagyobb problémáját, és arra liberális megoldást kerestek. Ők azok, akik mélyrehatóan és hosszan foglalkoztak a nemzetiségi jogok ügyével. Ők azok, akik már a demokrácia és az egyenjogúság elveit és gyakorlatát ajánlották a nemzetiségi kérdés megoldásaként.

 

A kötetben elmagyarázzák a szlovák olvasóknak a Trianon-traumát is, mint a magyar társadalmat átható jelenséget. Erre Kollai István vállalkozott, aki több cikkben próbálkozik ezzel. Az elsőben, pár oldalban, Egy békeszerződés pszichológiája címmel, megpróbálja megértetni, hogy miért jelentett hatalmas traumát az ország szétszabdalása. Röviden felvázolja a létrejött demográfiai, földrajzi, geopolitikai és társadalmi helyzetet, amelyet a magyar társadalom képtelen volt elfogadni. Lélektani alapú magyarázatot ad az irredentizmus és a revizionizmus kialakulására, amit többek között a „kis magyar népvándorlással” indokol. Lefesti a vagonlakók sorsát, elmondja, mennyien települtek át a „csonka” Magyarországra, és megmagyarázza, miért volt ez tragédia az egész magyarságra nézve. Az új határok meghúzásának lényegét, a trianoni határokon kívül rekedt magyarok tömegeinek helyzetét is az indokok közé sorolja. A béketárgyalások és határmeghúzások, majd a későbbi terület-visszaszerzések a szlovák–magyar viszonyt érzékenyen érintették, így mindkét oldal az egymással szembeni jogos sérelmekre apellál. A szerző indokoltnak látja, hogy az események miatt az ösztönös reakció mindkét oldalon a teljes elutasítás volt. Mindkét oldal a nagyhatalmi érdekek áldozatának tekinti magát, s ennek van igazságalapja.

 

Külön cikkben folytatja Kollai István annak elemzését, hogy miért volt általánosan érvényes a „mindent vissza” jelszava a két háború közötti Magyarországon. Az írásban felvázolja, hogy milyen volt a szlovákságról és a revízióról alkotott kép a két világháború közötti magyar politikában. Foglalkozik Apponyi Alberttel, aki a béketárgyalások egyik legfontosabb magyar szereplője volt, de nem vetett rá jó fényt, hogy az ő nevéhez kötődött az 1907-es, nemzetiségellenes nyelvhasználati törvény. Elmagyarázza, hogy a két háború között a magyar köztudat és politika nem a hibás kisebbségi, nemzetiségi politikának tudta be a háborús veszteséget, az ország felszabdalását, hanem az „áruló” baloldalnak (Károlyi Mihály, Jászi Oszkár stb.). A szerző szerint a két háború között a szlovákok nem tartoztak az ellenségek közé (mint a csehek, románok, szerbek), mert a szlovákokat továbbra sem tekintették a magyarokkal egyenrangú nemzetnek. Továbbra sem számoltak a szlovákokkal, mint önálló politikai entitással. Így Kollai szerint nem csoda, ha nem voltak tudatában annak sem, hogy a szlovák–magyar viszony terén vannak sürgős teendők. A magyarok akkor vettek tudomást a szlovákokról, amikor az ún. „kis háborúban” (1939. március 23-án) a kelet-szlovákiai irányba indított magyar támadást a szlovákok visszaverték. Ezek után a szerző elmagyarázza a revízió jellemzőit, e gondolat megjelenésének formáit, politikai céljait. Egyúttal felvázolja a korszak magyar külpolitikáját is, a német–olasz tengely melletti kiállást, az elveszített területek visszaszerzésének óhaját. Ezzel összefüggésben megismerteti a szlovák olvasót Teleki Pál életútjával, felfogásával és öngyilkosságának ellentmondásos magyarázatával. A Horthy-korszakot is jellemzi röviden, különösen azért, hogy eloszlasson néhány szlovák tévképzetet, téves fogalmat. Igaz ugyan, hogy a rendszer keretei között szűkre szabták a politikai rendszer demokratikus elemeit, de kényszerpályás kül- és belpolitikájával e korszak nem nevezhető fasisztának, a hogyan egyes szlovák „elemzők” ezt teszik. Ennek igazolására Bethlen István politikáját is felvázolja, de a magyar társadalom e korszakra vonatkozó emlékeinek magyarázata szerintem zavarosra sikeredett. Nem tudom, hogy a szlovákok meg fogják-e érteni, nekem nem sikerült.

 

Kollai István harmadik írása a revízióról (A revízió revíziója – Továbblépés a trianoni múltból) arra vonatkozik, hogyan lehet értelmezni a Horthy-korszak Magyarországát. Azt próbálja bizonyítani, hogy az nem diktatúra, hanem csupán autoriter rendszer volt, annak ellenére, hogy az elfoglalt területeken 1938 után antidemokratikus katonai közigazgatást vezettek be. (A szlovákok gyakran jellemzik a Horthyrendszert diktatúraként; különösen akkor, amikor azt akarják bizonyítani, hogy nem volt jobb, mint az 1939 és 1945 közötti szlovák állam, amely Hitler bábállama volt, és a klérofasizmus jegyeit viselte magán.) Kollai leírja, hogy a korszak nagy problémája a magyar agrártársadalom szegénysége volt („a hárommillió koldus országa”), és hogy a térségről, Közép- és Kelet-Európáról nyílt társadalmi vitákat folytattak. Ez volt az a korszak, amikor a magyarok újra a helyüket keresték Európában. A magyar szellemi elit demokratikus és liberális része a Közép-Európa-gondolathoz menekült, így próbálva értelmezni „csonka” Magyarország helyét. Ebben Németh László és Bibó István járt az élen, akik megkísérelték józanul megmagyarázni, értelmezni azt, ami 1918 után történt. A nagy problémák közé tartozott a tetemes számú, határokon kívül rekedt magyar kisebbség, amelynek helyzetére különféle elméleteket és értelmezési kereteket próbáltak kialakítani. Bibó sokat foglalkozott az igazságos határok kialakításának szükségességével, és követelte a nagyhatalmaktól az önrendelkezési elvnek a magyarokra való teljes érvényesítését. A határkérdésben Bibó olyan álláspontot foglalt el, amelyet a második világháború után is hangozatott, de bizonyos mértékben revideálta azt.

 

Kollai áttekinti azt is, hogy a magyar társadalom miként értelmezi Trianont napjainkban. Kifejti, hogy a Kádár-korszakban e kérdés tabutéma volt, de 1989 után újra elővették. Megjegyzi, hogy 1989 után sem a politikai elit, sem a közgondolkodás nem tette magáévá a határok kiigazításának gondolatát. Ez az a téma, ami a szlovákokat a legjobban érdekli, ezért érdemes lett volna ennek jóval nagyobb teret szentelni, ha már a szlovák olvasóknak magyarázzuk a magyar álláspontot. A szerző említi ugyan az új magyar külpolitika mozgásterének kereteit, mint pl. a visegrádi együttműködést, az integrációt vagy a határok légiesítését, de ezekről részletesebben kellett volna szólnia. Megjegyzi, hogy „az egész témával kapcsolatos negyvenéves hallgatás nemcsak a revíziós közhangulatot számolta fel, hanem a határon túli területekről való tudást is, és sokszor az érdeklődés igényét is”. Hozzáteszi, hogy a szomszéd népekről sem lehetett valós képet alkotni. Jómagam nem hiszem, hogy ez a megjegyzés „megnyugtatja” a szlovákokat. Éppen ezek azok a kérdések, amelyek a leginkább izgatják őket. Kollai még azzal is nyugtatgatja a szlovákokat, hogy Trianon ma inkább csak érzelmi szubkultúra, inkább forma, mint tartalom, a magyarság összes bújának-bajának jelképe. Úgy véli, hogy a magyar sorsüldözöttség nem több szimbólumnál, jelképnél, a magyar önkép olyan eleme, amelyet többen vallanak magukénak, mint ahányan kimutatják. De a szlovákoknak ettől nem kell tartaniuk – írja. (Érdekes lenne tudni, hogyan reagálnak erre azok a szlovák fiatalok, akik elolvassák ezt a magyarázatot.)

 

Oszlopos szerzőként Kollai István egy újabb tanulmányban vázolja fel a szlovák olvasóknak, hogy milyen érzés többségből kisebbségbe kerülni, és mit jelentett ez a Csehszlovákiában maradt magyaroknak 1918 után. Elmagyarázza, hogyan szervezte meg magát a szlovákiai magyarság, továbbá mi volt az oka annak, hogy a megmaradt magyar államtól és a budapesti kormánytól függött. E helyzetnek voltak sajátos vonásai is: a pár százezres (691 ezer fős) magyar kisebbségi társadalomnak kellett „szembenéznie a magyar történelmi gondolkodás

hiányosságaival, illetve a dualizmus szlovákellenes jellegének a szlovák politikai gondolkodásra mért hatásával is. Ennek a folyamatnak az eredménye a magyarországinál önkritikusabb múltba tekintés lett.” A fenti mondatok nemcsak a szlovákoknak, hanem a magyaroknak is szólnak. Mert „a szlovákiai magyarság tehát mindennapjaiban élte át a korábbi magyarországi nemzetiségek magyarokkal szembeni elhidegülését, bizalmatlanságát”. Ez azt jelenti, hogy a szlovákiai magyarság itta meg (és issza most is) a levét annak, hogy egykor a magyar politika mostohán bánt a szlovák nemzeti emancipációval. Kollai még azt is hozzátehette volna, hogy az emiatt vett reváns áldozatai a szlovákiai magyarok, 1918-tól napjainkig. A szlovákiai magyarság, helyzetéből adódóan, az első csehszlovák köztársaság demokráciájához is sajátosan viszonyult, éppen annak mostoha kisebbségi politikája miatt. A szerző megmagyarázza, hogy a szlovákiai magyarok miért fogadták el nagyon nehezen a csehszlovák államot és annak „szelektív” demokráciáját. Kisebbségi és oktatási politikája, földreformja, közigazgatási

reformja és más jellemzői alapján az ugyanis a magyarok asszimilálására rendezkedett be. A kölcsönös bizalomhiány ekkor mélyült el és erősödött meg.

 

Kollai István következő cikkében a Beneš elnök által kihirdetett dekrétumok továbbélő szellemét írja le, megindokolva,

hogy a dekrétumok magyar szemszögből miért elutasítandóak. Például amiatt, hogy a magyarokat háborús bűnösöknek tartják, holott „a szlovákiai magyarság nem volt háborús bűnös népcsoport; vagy legfeljebb csak annyira, amennyire a szlovákság az volt, a Szlovák Állam ténykedése miatt”. A szerző felvázolja azt is, hogy a dekrétumok bevezetésének milyen következményei voltak a magyarokra, s hogy azok a félelem légkörét hozták létre. A dekrétumok továbbélő szellemét bizonyítandó, leírja, miként alakult ki 2002-ben a dekrétumokról szóló vita a magyarok, kontra szlovákok és csehek között. Megállapítja, hogy a dekrétumok kérdésköre nem magyar–szlovák államközi probléma, hanem Szlovákián belül az állam és a polgár közötti viszony kérdése. Így a szlovák államnak kell megkövetnie magyar nemzetiségű állampolgárait.

 

A kötetben külön foglalkoznak az egyik legfrekventáltabb témával, az asszimiláció kérdésével (Maurovich Horváth Lajos – Kollai István: Asszimiláció és identitás a legújabb korban). Áttekintik az 1918 utáni asszimilációt szlovák–magyar viszonylatban. Meg kell jegyeznünk, hogy északi szomszédainkat ugyanúgy foglalkoztatja a szlovákok 1918 előtti asszimilálása, mint az 1918 utáni magyarországi asszimiláció. A szerzők más (pl. csángó) asszimilációs példákat is hoznak, és megmagyarázzák, hogy miért más az alföldi szlovákok helyzete ebből a szempontból, mint az egy tömbben élő kisebbségeké. A különbséget az alföldi szlovák kisebbség kevert nyelvi helyzetével és gyenge szlovák nemzettudatával magyarázzák. Megvédik az 1993 utáni magyar nemzetiségi politikát, és az akkor elfogadott kisebbségi önkormányzati törvényt is megdicsérik. A magyar asszimilációs veszteségeket is felvázolják, és népszámlálási adatokat vetnek össze. Úgy vélik, hogy 1918 után a magyarok asszimilációs vesztesége nagyobb, mint a szlovákoké, még akkor is, ha azt a lakosságszámhoz viszonyítjuk. Az asszimilációs nyereségek és veszteségek számbavétele közepette kitérnek az alapos etnikai keveredésre is. A keveredést nem kell feltétlenül elutasítanunk, negatív dologként értelmeznünk. Hiszen sok magyar lett szlovákká, és sok szlovák vált magyarrá.

 

A kötet utolsó írása (Átlépni a határainkat), amelynek szerzője Kiss Balázs, azt vázolja fel, hogy az 1989 utáni magyar külpolitikai gondolkodásban hol foglalnak helyet a szlovákok. A kádári korszak „elhallgatásai” után a rendszerváltó ellenzék beszélni kezdett a kölcsönös problémákról (így például a bős-nagymarosi erőműről vagy a szlovákiai magyar kisebbség sorsáról), és azokból politikai ügyek is váltak. Az új magyar külpolitika hármas prioritásának és az egyes kormányzati időszakok fordulatainak inkább kronologikus, mint értékelő vagy szintetizáló áttekintését adja a szerző. Megállapítja, hogy az új külpolitika felvállalta a határon túli magyarokkal való kapcsolattartást és annak megerősítését. Az új nemzetközi politikai viszonyok és lehetőségek között a magyar külpolitika nemzetstratégiákat vázolt fel, és azok következetes megvalósítására törekedett. Ezzel kiváltotta a környező országok „idegességét”, közöttük Szlovákiáét is. A szerző a magyar kisebbségek védelmének nemzetközi és hazai tendenciáit is bemutatja, és felvázolja a kettős állampolgárságról folyó viták menetét.

 

Szerző: Hamberger Judit

 

A recenzió a Limes folyóirat 2008/3. számában jelent meg