Demmel József: Ellen-legendákkal a legendák ellen

 

Egy legendát azonban ellen-legendák és soha meg nem történt események hadrendbe állításával, össze nem hasonlítható dolgok összevetésével aligha cáfolhatunk.

 

Más nemzet mítoszairól, legendáiról nem nagy kaland bebizonyítani, hogy nem feltétlenül fedik a valóságot. A legegyszerűbb módszer, ha az adott állítást kiszakítjuk természetes kontextusából és belehelyezzük egy ellentétes narratívába. Ha nem hozzá illő kategóriarendszerben vizsgáljuk, bármi könnyen cáfolhatóvá válik, a probléma ezzel csak az, hogy a magyar nemzeti narratíva állításai szlovák kontextusban ugyanígy érvényüket veszthetik. Süketek párbeszéde – kívülről vicces, de eredményhez nem vezet (már amennyiben célunk a másik gondolkodásmódjának a megértése és ez által a konfliktus feloldása). Talán az egyedüli megoldás, ha ezeket a legendákat nem próbáljuk cáfolni, hanem érvényesnek fogadjuk el őket, egy korlátozott körön (vagyis az adott nemzeti elbeszélésen) belül. A történelmi tényeket pedig önmagukban vizsgáljuk, nem legendák alátámasztásához vagy cáfolatához rántjuk elő ad hoc módon.

 

De ezeknek a történelmi tényeknek az sem tesz jót, ha más, oda nem illő tényekkel hasonlítjuk össze őket. Értem én, hogy a magyar nemzetiségi politika nem volt olyan elnyomó, mint a korabeli francia, de egyrészt a nemzetiségek nemzeti öntudata, érdekérvényesítő képessége és az állam ereje egészen más viszonyok kialakulását tette lehetővé, másrészt egy elnyomást nem lehet azzal indokolni, hogy máshol rosszabb volt. Ez olyan, mintha azt várnánk, hogy egy borsodi cigánytelep lakói attól lakjanak jól, hogy elmondjuk nekik, Afrikában még náluk is jobban nyomorognak az emberek. 19. századi iskolai követelményeket 21. századiakkal (ráadásul más-más állambeliekkel) összevetni pedig egészen egyszerűen értelmetlen. Nem tudjuk, Šrobár vagy Hlinka tanulhatott volna-e szlovákul a népiskolában, ha a magyar állam képes lett volna minden népiskolába megfelelő képzettségű magyar anyanyelvű tanítót küldeni (de nem volt képes), és azt sem tudjuk, mit csinálna, hogyan tudna érvényesülni és elkerülni a gettóba szorulást a 21. századi Szlovákiában egy magyar fiatal, aki nem beszéli az államnyelvet, azt viszont tudjuk, hogy a dualizmuskori szlovákság legcsillogóbb elméit, a francia csillagásszá váló Štefánikot vagy a huszadik század első felének legkiemelkedőbb szlovák politikusát és politikai gondolkodóját, Milan Hodžát ez a remek magyar oktatási rendszer általában a középiskola ideje alatt kivetette magából – Hodžát például fegyelmi vétségért.

 

Nézzük a tárgyi tévedéseket. Rögtön az előzőekhez kapcsolódva: Šoltésova, Šrobár és Hlinka évtizedekkel a Lex Apponyi (1907) előtt járt iskolába. A törvények szlovákra fordítása nem nemzetiségpolitikai engedmény volt, hanem az állam gyakorlatias törekvése arra, hogy magyarul nem értő állampolgárai is tisztában legyenek az érvényes törvényekkel. Szlovákpártiságnak beállítani azt, hogy a kormány szlovák lapokat is támogatott, színtiszta cinizmus, hiszen ezek rendre a szlovák nemzeti törekvéseket a legdurvább hangnemben támadó kormányzati szócsövek voltak (pl. a Grünwald Béla által kezdeményezett Svornost). Ugyanebbe a kategóriába sorolható az az állítás is, hogy a Matica és a három gimnázium ellen a szlovák városok és vármegyék tiltakoztak a leghevesebben. Természetesen nem a szlovákok tiltakoztak, hanem az adott régió magyar vagy magyar öntudatú politikai elitje. E kettőt először Grünwald Béla keverte össze, nem hiszem, hogy módszerét érdemes lenne követni. Alapvetően téves úton indulunk tehát el, ha azt méricskéljük, hogy a dualizmus kori Magyarország volt-e a rosszabb és elnyomóbb, vagy Csehszlovákia, vagy a mai Szlovákia.

 

Mi magyarok szépen bebizonyítjuk, hogy Magyarország alig nyomta el a nemzetiségeit (és a sorok között hozzátesszük, hogy: sajnos), a szlovákok alátámasztják adatokkal és érvekkel a saját verziójukat, s tán még a csehek is beleszólnak, hogy az igazi demokratikus kultúrát meg ők hozták be, senki más. Ha a célunk az, hogy konszolidáljuk a szlovák-magyar kapcsolatot (s más nem lehet a célunk, hiszen az a kisebbségi magyar közösség alapvető és legeminensebb érdeke is, hogy a szlovák politika a konfliktusra hivatkozva ne vegzálja őke folytonosan nyelvtörvényekkel és más ügyekkel), akkor ezt a „ki ütött először vissza” típusú hozzáállást el kell vetnünk. Nem azért, mert nem nekünk van igazunk (hogy így van-e, arról fogalmam sincs), hanem mert tökéletesen eredménytelen. Hülye frázis, de nincs jobb módszer: meg kell szabadulni prekoncepcióinktól, meg kell ismernünk a másikat és a közös múltat (hiszen a politikusok kezéből csak így vehetjük ki a történelmi sérelmekre való hivatkozás fegyverét), anélkül, hogy be akarnánk bizonyítani, mi vagyunk a jobbak.

 

Demmel József  - Terra Recognita Alapítvány